A költözésről szóló hírfolyamot megszakítva, örömmel jelentem be, hogy NINCSEN csontrákom. Két nappal ezelőtt ugyanis felmerült bennem a gyanú, hogy van.
A tényállás a következő: egy ideje már fájogatott a mellkasom - vagyis nem is igazán fájogatott, csak valami feszítő érzésem volt néha, amiről persze rögtön arra gondoltam, hogy szívinfarktust fogok kapni - de aztán addig nyomogattam-tapogattam magam, amíg rájöttem, hogy egy csont az, ami fáj.
Na és itt jött az ijesztő rész: egy olyan csontban éreztem fájdalmat, amiről nem tudtam, hogy létezik, és ami a gyomorszájam fölött, a szegycsontról lóg lefele, első tapintásra még csak nem is középről, hanem a jobb oldali legalsó bordámról. Nézem, mi a franc ez, odahívom az asszonyt, nyomogatjuk együtt. Utána tapogatom az asszonyt is: neki mintha nem lenne. Mi tagadás, begyulladtam. Egy csontodról egyszercsak kidagad még egy darab csont, ami másnak nincs, mire gondolsz? Biztos rák. :-/
Kedd este diagnosztizáltam magamban a csontocskát. Lefekvés után még nyomkurásztam egy kicsit, akkor rájöttem, hogy mégiscsak középen van, ami azért biztatónak tűnt, mert úgy gondoltam, hogy akkor valami létjogosultsága csak kell legyen - de igazán csak szerda reggel nyugodtam meg, mikor meggugliztam a tüneteimet.
Szóval az a kis bigyó az középen, ami a szegycsontról lelóg. Kardnyúlvány a neve, és negyven éves kor körül válik porcból csonttá. Ezt az átalakulást érzem én mostanság - kissé korán ugyan, mert messze nem vagyok még negyven, de hát mindig is korán érő típus voltam. :-)
Na jó, ennek inkább az ellenkezője igaz...
Hogy a csontocska mire jó, és miért kell neki az emberélet útjának felén, már vénülő testrészként egyszercsak porcból átváltozni csonttá, arra nem jöttem rá. Kicsit Hobbes farkának az esetére emlékeztet:
De mindegy is, a lényeg, hogy nem rendellenesség, hanem a dizájn része. Oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló: továbbra is teljesen egészséges vagyok.
