Most láttam csak, hogy a legutóbbi bejegyzésemet elfelejtettem élesíteni. Ejnye.

A téma még mindig költözés, most adogatjuk el a bútorokat, legalábbis a nagyját. A szintit, a biciklit, az egyik dupla matracot visszük, meg az összes konyhai cuccot, plusz ruhákat és könyveket. Az egész ér vagy kétezer fontot, szóval nincs igazán választásunk, vinni kell. Szállítót már találtunk 440-ért a Ushipen, ami szerintem egész elfogadható egy 800 kilométeres útért, pláne hogy még egy kompos átkelés is van benne. 

A költözésünk legkellemetlenebb része, és amire nem számítottam, hogy a háziurunk ki akarja fizettetni velünk az egész évet, január 17-ig - és sajnos nagyon úgy tűnik, hogy joga is van rá. Én azt hittem, csak a kauciót bukjuk, de a szerződésünk és az összes netes forrás szerint fizetnünk kell végig, ha a háziúr nem rugalmas.

Márpedig nem rugalmas. Pedig mi próbáltunk korrektek lenni, hogy már most szólunk, és csak október-november táján költözünk ki, lemondunk a kaucióról is - de Pault láthatóan semmi nem érdekli, csak a pénz. 

Kár érte, mi bírtuk a Kennedy családot, és eddig mindenben kedvesek voltak, segítőkészek, de most napról napra mélyebbre zuhannak a szemünkben. Azt még elfogadnánk, hogy a szerződést ki akarják töltetni velünk, de egyre inkább úgy tűnik, hogy Paulnak ez sem elég, és pofátlanul le akar nyúlni minket.

Írtam ugyanis Paulnak egy emailt, amiben felajánlottam neki egy kompromisszumos megoldást: ő megpróbál bérlőt találni októbertől, és ha sikerül neki, akkor közös megegyezéssel felbontjuk a szerződést; ha nem sikerül, akkor fizetünk januárig. Az emailemre még csak nem is válaszolt, hanem személyesen jött oda egy nap, hogy a szerződést mindenképpen ki kell töltenünk, de addig is, mielőtt elutaznánk, ki kéne bérelnem egy tárolóhelyiséget a bútoraimnak, mielőtt elutazom, hogy üresen hagyjam a házat. 

Na, erre csak pislogtam. Kérdeztem, már mi a francért bérelnék akármit is, ha van a tárolásra egy házam, amit fizetek? Hogy aszongya, nehogy véletlenül a nyakán maradjanak a bútorok, és neki kelljen fizetni az elszállíttatásért, mert hat évvel ezelőtt is történt vele valami ilyesmi.

Persze simán visszautasítottam, de azóta felébredt bennem a sanda gyanú (és mindenki másban is, akinek azóta meséltem), hogy ez a sunyi disznó ki akarja adni a házat a hátunk mögött. Gondolja, rohadt messze vagyunk, úgyse tudjuk meg, ő meg beszedi a dupla pénzt.

De ha így van (és nagyon remélem, hogy így van), akkor a saját csapdájában fogjuk meg: figyeltetni fogjuk a házat barátokkal, már le is szerveztük; és ha tényleg kiadja, vagy akárcsak hirdeti, akkor nem csak azonnal abbahagyjuk a fizetést, de visszapereljük a 400 £ kauciót is. Ő szegte meg a szerződést, ergó nem tartozunk neki semmivel.

Ez egy egész tűrhető forgatókönyv lenne. Ha már Paul nagyvonalúságában csalódnunk kellett, talán a pénzéhességére meg az aljasságára bazírozhatunk. Úgy látszik, van neki egy ilyen oldala is - használjuk ki...

A költözésről szóló hírfolyamot megszakítva, örömmel jelentem be, hogy NINCSEN csontrákom. Két nappal ezelőtt ugyanis felmerült bennem a gyanú, hogy van.

Még mindig költözés a téma - az is marad kábé egy hónapig.

Ma jött el a nagy nap: felmondtam a munkahelyemen. Első dolgom volt, mikor bejöttem, és majdnem sikerült is stílusosan 8:00-kor kiküldeni az emailt, de a francia feltartott, így megcsúsztam két percet. Anita szerint a nagyfőnököt szíven ütötte a dolog, nem számított rá. 

Főnökasszony egyébként kicsit berágott, mert tegnap rájött, milyen slendrián munkát végzünk Stevannal. Ma meg kellett ígérnem neki, hogy a hátralevő egy hónapomban igyekszem többé-kevésbé tisztességesen dolgozni. (Nem vagyok a hangzatos ígéretek híve :) )

Szóval elrúgtam magam a parttól. A többi meg majd alakul. Valamikor augusztusban repülünk Londonba, onnan busszal le Bournemouthba. Az első néhány nap nyaralásként fogjuk fel, kiélvezzük a tengert, napsütést (ha lesz), megismerjük a várost; utána meg keresünk házat-állást. 

Szép lesz, jó lesz. Új élet.

Mióta nem írtam, minden a költözésünk körül forog, és elég sokat változott a terv is: a legfontosabb változás, hogy nem várunk februárig, mert rájöttünk, hogy ugye minek is. Októberre gondoltunk egypár napig, de ma megszületett bennem az elhatározás, hogy legkésőbb jövő héten felmondok. A nyár végét még megcsípjük odalent, és bónuszként születésnapomra már munkanélküli leszek - ez mondjuk nem egy hű de racionális érv, de csábító. :)

Tegnapelőtt nézegettem a déli fejvadászok kínálatát, csak úgy kíváncsíságból, hogy mit tudnak ajánlani ügyfélszolgáknak, és két perc alatt találtam egy állást, amit mintha rám öntöttek volna: brazil portugált és angolt beszélő ügyfeles, 8,21 £/óra. Mondjuk nem igazán akarok már ügyfélszolgálaton dolgozni, meg szívem szerint ellébecoltam volna most pár hónapot munkanélküli segélyen, de ezt vétek lett volna kihagyni, úgyhogy ma jelentkeztem. Ha felvesznek, jó, ha nem, az is. Mindkét eshetőségnek látom előnyeit.

Háziúrral tegnap közöltem a szomorú hírt. Nem kérdeztem rá, de nagyon úgy nézett ki, mint aki hajlandó visszaadni a kauciót, szóval valószínűleg csak a fűtőolajat bukjuk, mert még majdnem tele van a tartály. Kábé százötven font - kár érte, de ennyi belefér.

Főnökasszony irigykedik, hogy nekem van vér a pucámban fölmondani. Mondtam, hogy jöhet ő is utánunk, majd adunk neki szállást, és kereshet ott állást (hopp, micsoda rím!); búcsúajándékként meg addig is megfesthetné az arcképemet, ha már egyszer festőművész. :) Azt mondta, a téma nem elég inspiráló - majd inkább hoz sütit az utolsó napomra. 

No, nagyjából erről szólt az elmúlt hetem. Nézegettem a déli városokat, bűnözési rátákat, éves hőmérsékletet, állásokat, költözés költségeit, ilyesmit. Ja, és ami fontos: jelentkeztem a sakkoktatói posztra is. Persze kiderült, hogy túl szép a menyasszony, nem tudnak heti pár óránál több munkát biztosítani, de azért jelentkeztem. B tervnek jó lesz, meg hátha kinövi magát teljes foglalkoztatottsággá. (Egyébként, ha belegondolok, munkanélküli segéllyel kiegészítve már most sem lenne olyan rossz pénz.)

A C terv meg az, hogy Tania előbb talál állást, amire szintén jó esély van... Szóval valami lesz, na. :) Augusztusban megyünk! 

Vasárnap kirándulni mentünk, vettünk egy vasárnapi egész napos vonatjegyet, és felmentünk északra megnézni a Larne nevű városkát. Larne-ról egy óra alatt megállapítottuk, hogy nincs mit rajta nézni, úgyhogy átmentünk Whiteheadbe. Sok látnivaló Whiteheadben sincs, de legalább szépek a házak meg a kertek; egészében egy pofás kis város. (Larne-hoz viszonyítva meg egyenesen gyönyörű.) Ebédre beültünk egy kis családi kávézóba, jót ettünk 12 fontért.

Na de a lényeg: Larne adott nekünk egy hatalmas pozitív impulzust. Ahogy ott ültünk a parkban a szitáló esőben, és bámultuk a reménytelenül szürke eget, hirtelen ráébredtünk, hogy nem leszünk képesek hosszabb távon Belfastban élni, mert az időjárás egyszerűen elviselhetetlen. Volt egy szokatlanul napsütéses nyár tavaly vagy tavalyelőtt, az megvezetett minket, azt hittük, lesz majd ilyen máskor is - de nem, itt ez a normális, ami most van: eső, felhős ég minden nap, tizenvalahány fokokkal. (Én rövidgatyában jövök ugyan dolgozni, de inkább csak dacból, csakazértis alapon, mert az idő nem indokolja. Kábé én vagyok az egyetlen az irodában.)

Hosszabb távon nem lehet ezt bírni. Én még csak a kedélyemen érzem a hatást, de szegény brazil feleségemnek már konkrétan egészségügyi problémái is vannak. Váltani kell, amíg lehet. Különösebben amúgy sem köt Belfasthoz semmi: igazi barátaink, legyünk őszinték, nincsenek, Taniának meg éppen munkája sincs, a helyi sakkélet gagyi, a házunk oké, de semmi különös... Az egyetlen dolog, ami itt érték, az állásom - de állást találok majd másikat, és alighanem jobbat, mint ez.

Szóval költözünk, vasárnap eldöntöttük, és azóta már azt is kitaláltam, egy kis irodai közvélemény-kutatás után, hogy Dél-Angliába, lehetőleg a parthoz közel érdemes, valahol Bournemouth-Portsmouth-Brighton körül. Már az időpont is megvan: február. A telet itt kihúzzuk még, és készülünk a nagy ugrásra. Addig Tania még végigdolgozik egy telet a Royal Mailnél, rakunk félre pénzt ezerrel, én meg leteszem a jogsit, és képzem magam egy kicsit, hogy a következő állásom ne ügyfélszolgálat legyen. Két lehetőség van a láthatáron, könyvelés és sakkoktatás - amiből az utóbbi lenne nyilván a kívánatos, de meglátjuk. 

Az albérlet persze húzós lesz odaát, minimum kétszáz fonttal több, viszont keresni is jobban lehet majd... Az egész déli part turista célpont, jó terep Tania eladói zsenijének. Majd rittyentünk neki valami vállalkozást. 

Amit eddig láttam Bournemoth-ból, az tetszik. Sakkélet van, strand van, napsütés van (az esős napok száma 120 évente, szemben a belfasti 213-mal!), munkalehetőség, társasági élet, kultúra van, nemzeti park, erdők elérhető közelségben, és nincs messze a londoni reptér sem. Ilyen egy élhető hely.

Ideje kicsit többet keresni, meg igényesebb helyen élni. A belfasti langymeleg pocsolyából elég. 

Még az Ausztria elleni meccs előtt feldobtam az ötletet a Belfasti Magyarok Facebook csoportban, hogy szervezhetnénk közös meccsnézést. Vérmes reményeket persze nem fűztem a dologhoz, de azért egy-két választ, legalább olyan "De jó ötlet!" szinten elvártam volna; ehelyett kaptam 3 lájkot és 0 hozzászólást. 

(Csak mellékesen: ez volt a második alkalom, hogy egy közös program ötletemhez hozzá se szól senki, úgyhogy többet nem próbálkozom velük. Nem szeretek lyukas hordóba vizet önteni. Arról már nem is beszélve, hogy ez a lájkolás mennyire idegesít: ha valakinek tetszik a felvetés, ugyan préseljen már ki magából egy mondatot, ne lájkokat nyomogasson rá.)

Az Ausztria ellen meccset végül az irodában néztem meg a neten, de a jó játékunkon meg az eredményen felbuzdulva, az Izland elleni meccset már mindenképpen társaságban akartam nézni. Megpróbáltam megfűzni a főnökasszonyt, de mivel csak ketten lettünk volna, nem ment bele (gondolom azért, mert olyan randi kinézete lett volna).

Szóval mentem egyedül, méghozzá a Premier Innbe, ahol az első hetünket töltöttük Taniával, és ahova a német csoportot szerveztem még egy-két éve. Emlékeztem, hogy van egy jó nagy tévéjük a bárban, amin mindig meccs szokottt menni. 

Az este nagyon jól sikerült. Az eredmény mellett még külön élvezet volt látni, hogy a pincérnők kivétel nélkül Magyarországnak szurkolnak: az egyik még egy kézzel rajzolt magyar zászlót is lobogtatott, "Go, Hungary, go!" felkiáltással. Néztem is, hogy mi ez a fene nagy magyar szimpátia - aztán kiderült, hogy az egyikük magyar, a többiek meg szolidárisak vele. Zsuzsának hívják, nyolc éve van itt. Meg is beszéltük vele, hogy a szerdai meccset is ott nézem, és próbálom vinni a főnökasszonyt is. 

Ha minden jól megy, ebből rendszert csinálunk, amíg Magyarország ki nem esik... 

No, elkezdtem blogolni megint, hogy hasznosabban töltsem el a tenger szabadidőmet a cégnél. Íde írom majd le az életem történéseit, meg a mindenféle véleményeimet, amik túl hosszúak ahhoz, hogy máshol kommentben kifejtsem őket.